Segítettem Biankának megkeresni a termét, és elmagyaráztam neki, hogy a fontosabb helyeket, mint például a mosdó meg ebédlő merre találja, hogy azért ne legyen olyan elveszett ebben a nagy épületben. Annyira belemerültem a magyarázatba, hogy a csengőkor jutott eszembe, hogy jé, nekem is órám lesz, ahol illene megjelennem. Igazán nem lenne hó pont Mádaynál, ha a reggeli incidensem után azon kapna, hogy még kések is az első óráról. Hogy azért legyen jó indokom tettem egy kis kitérőt az első emeleti lánymosdó felé, melynek hála mondhatom azt, hogy beszorultam. Mondjuk, kíváncsi lennék, hogy ezt ki hinné el, de mindegy.
Sietősen trappoltam a néptelennek tűnő folyosókon, mikor egy kanyar után sikeresen majdnem beleütköztem valakibe. Szerencsére nem történt koccanás vagy ilyesmi, még időben lefékeztem magam. „Istenem add, hogy ne egy tanár legyen!” rimánkodtam magamban, és imáim meghallgatást találtak, mert csak két másik késővel futottam össze, akik mellesleg idősebbnek tűntek nálam. Hupsz, lehet, hogy nem is késők, hanem kiküldték őket valamiért. Na, végül is mindegy.
- Sziasztok! – csúszott ki a számon, és kelletlen mosolyra húztam a számat, magam sem tudom miért, de hirtelen kedvem támadt lógni.

Nos, nem tűnt úgy, hogy az illető, akinek majdnem nekimentem nagyon bepipult, bár igazság szerint ilyen csúnya nézéssel eddigi életem során kevesen jutalmaztak meg. Kérdéséből és hangszínéből arra következtettem, hogy nem jön most a szokásos litánia arról, hogy nem szabadna késnem meg ilyenek. Nem mintha érdekelt volna, ha ilyesmit mond, elvégre is, mint látom, ő sincs órán.
- Francia kultúra – feleltem, és elhúztam a számat jelezve, hogy az sosem volt kedvencem. Hiába a francia rokonok meg egyebek, valahogy nem állnak közel hozzám a csigák meg Eiffel-tornyok. Sokakat lenyűgöz mindez, de ahhoz hogy engem valami levegyen a lábamról, azért kicsit több kell, mint holmi kék-fehér-piros zászló és egy forradalom, amiről kötelező tanulnunk.
- Ja, tudom – bólintottam, mikor bemutatkozott. Most, hogy mondta, tényleg beugrott, hogy ismerős és nem egy népszerűtlen arc itt a suliban. Ellenben velem, aki azon dolgozom, hogy senki se égessen azzal, hogy a Szent Johannába járok, ergó igyekszem láthatatlan maradni.
- Vivienne vagyok – mutatkoztam be, és míg vártam, hogy a harmadik lány nevét megtudjam, aki egyáltalán nem volt ismerős, megkérdeztem: - Na, és a ti órátok?

Biológia. Nos, az azért teljesen más, mint a francia kultúra. Az én tantárgyamból könnyedén át lehet bukdácsolni egyik évből a másikba, de azért bioszra keményen tanulni kell vagyis hogy pontosabban fogalmazzak: magolni. Na, ez egy másik dolog, amit nem szeretek, és nem is kell mondanom, hogy az iskolával kapcsolatban eléggé hosszú ez a bizonyos „nem-szeretem” lista. Viszont ha jól tudom Móni végzős, ami azt jelenti, hogy ha lóg, akkor vagy nagyon vágja a tantárgyak vagy nem tervez belőle érettségit. Bármelyik eshetőségről legyen is szó, az én szempontomból csak az az információ a fontos, hogy nincs órám.
- Nem – ráztam meg a fejemet, mikor megkérdezte, hogy új vagyok-e. Nem csodálkoztam a kérdésén, ezek szerint jól csinálom a megbúvást. – Tavaly jöttem – válaszoltam, s ezzel együtt azt is elárultam, hogy tizedikes vagyok, bár nem tudom, ki mit tud kezdeni ezzel az információval. Bár az igaz, hogy én vagyok az egyetlen Vivienne az évfolyamon, szóval be tud azonosítani, ha nagyon akar, de nem vagyok az a fajta, aki fel szokta kelteni az érdeklődést.
- És ti be fogtok menni órára? – kíváncsiskodtam. Nekem nem volt túl sok kedvem, de lógni egyedül nem bulis, ellenben ha akad társaságod!

Nem tudtam, de nem is igazán érdekelt, hogy mit gondol ezek után rólam Móni és az ismeretlen osztálytársa, aki szótlanul hallgatta végig a beszélgetésünket. Az a fajta vagyok, akinek nem igazán számít, ha a világ ellene van, mert egyébként is tudja, hogy csak magára számíthat, így ha engem titulálnak majd ezentúl „a lógós diáknak”, annyi baj legyen, előző évben úgyis szinte már-már szent számba ment a viselkedésem.
Hevesen bólogatni kezdtem, mikor a végzős lány kifejtette, hogy mit gondol a késésről, hiszen mélységesen egyetértettem vele, ennek hangot is adtam, mikor megkérdezte, hogy menni akarok-e francia kultúrára. Isten ments, de ez eddig is világos volt.
- Ó, ha tudnátok! Csak úgy fűt a vágy! – játszottam meg a lelkes diákot nem kevés iróniával a hangomban, majd szélesen mosolyogva hozzátettem: - Azt hiszem, kibírok ennyit nélküle – rántottam meg a vállam nemtörődöm módon, majd a következő pillanatban az arcomra fagyott a mosoly. Ismerős léptek zaja ütötte meg a fülemet, és a lépcső felől egyre vészjóslóbb közelségbe került a hang. Kérdőn néztem a másik két lányra, majd eszembe jutott valami.
- A mosdó! – mondtam lehalkítva hangom, és vártam a többiek reagálását.